Mit dem Motto ’Eure Geschichte ist unsere Geschichte’ bietet das Jakob Bleyer Heimatmuseum, als ein lebendiges Museum neben seinen Ausstellungen lokale und landesweite ungarndeutsche Projekte an.
BeratungMár a kitelepítést közvetlenül megelőzően, a második világháború utolsó évében születtek olyan intézkedések, amelyek a magyarországi németség kollektív felelősségre vonására irányultak. Míg az 1944 decemberében kezdődő, kb. 35 000 hazai német oroszországi munkaszolgálatra hurcolása (malenkij robot) szovjet kezdeményezésre és szervezésben történt, addig az 1945-ben foganatosított intézkedések mögött elsősorban a magyar kormány szándéka állt. A kormány, amely mögött a szovjet befolyás is egyértelmű volt, társadalmi bázisának megteremtésére törekedett, amelyhez a hazai németekkel szembeni jogfosztó intézkedéseken keresztül is vezetett az út.
A kollektív felelősségre vonás első állomásának az 1945. március 17-én hozott földreformrendelet tekinthető, mely kimondta, hogy nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, valamint a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait. Ezek a kategóriák tág teret adtak a visszaéléseknek, a helyi németekkel szembeni fellépéseknek, birtokaik elvételének. Ugyancsak 1945 tavaszán kezdődtek meg az internálások, amelyek során számos magyarországi németet vettek rendőrhatósági őrizetbe, költöztettek ki otthonából, vittek internálótáborokba.
A hazai németek büntető jellegű kitelepítését a Kisgazdapárt részéről Nagy Ferenc vetette fel először 1944. november 28-án. A magyarországi németség kitelepítésének gondolatával az összes jelentős hazai párt egyetértett, a vita arról folyt – sokszor a pártokon belül is –, hogy azt az egyéni vagy a kollektív felelősség alapján érvényesítsék.
A magyarországi németséget sújtó kitelepítési rendelet végül – az őszi választásokat követően – az 1945. december 22-i kormányülésen a kollektivitás alapján született meg. A 12.330/1945. M.E. sz. kitelepítési rendelet a következőképen hangzott: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak (SS) tagja volt.”
A II. világháború pusztító csapásai Budaörsöt sem kerülték el. 1944 márciusában az országot megszálló német hadsereg a településen is állomásozott, 1944 karácsonyán pedig a szovjet csapatok érték el Budaörsöt, melynek következtében a település nemcsak katonai ellenőrzés alá került, hanem ezzel párhuzamosan létrejöttek az új pártok helyi szervezetei is, valamint elkezdődött a német lakosság megfélemlítését szolgáló intézkedéssorozat. Budaörsön a németek internálása két nagyobb ütemben folyt: 1945 tavaszáig elsősorban egyénileg gyűjtötték össze a volt volksbundista vezetőket és tagokat, valamint a nyilas és SS-katonákat, míg ezt követően a hatóságok által gyanúsnak ítélt személyeket csoportosan szállították gyűjtőtáborokba. Az l945-ös év eseményei megalapozták az 1946-ban kezdődő kitelepítést.
A telepítési terveknek megfelelően először a Budapest környéki németeket kezdték kitelepíteni, az első település pedig Budaörs volt. A kitelepítési bizottság a községházán, majd a fiúiskolában rendezkedett be, és ott kezdték el a kitelepítési lista összeállítását. A bizottság mindazok listára való felvételéről döntött, akik az 1941. évi népszámlálásnál magukat német nemzetiségűeknek és anyanyelvűeknek mondták, illetve akik magyar hangzású nevüket németre változtatták, de a népszámlálásnál magukat magyarnak valló, ám német anyanyelvet használó személyek sem érezhették magukat biztonságban. Nekik akkor volt esélyük a maradásra, ha igazolták, hogy „a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek”. Mentesítésül szolgálhatott az 1941. évi népszámláláskor a nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó, a Központi Statisztikai Hivatal által kiadott igazolás, a házastárs magyar származása, illetve a szakszervezeti tevékenység igazolása. Ugyanakkor tény, hogy a kitelepítési rendelet tág teret biztosított a legkülönbözőbb visszaéléseknek.
A kitelepítés január 19-én, szombaton éjjel kezdődött meg. A kitelepítendőket álmukból ébresztették fel, a családoknak csupán néhány órájuk volt arra, hogy összeszedjék a holmijukat. Az első transzporttal kitelepítetteknek szinte esélyük sem volt arra, hogy mentességet szerezzenek.
A második transzport január 22-ről 23-ára virradó éjjel indult el 1040 fővel. Ekkor a kitelepítendők csomagjainak súlyát már nem ellenőrizték, mindenki azt és annyit vitt, amennyit akart. A harmadik transzport január 25-én, a negyedik 27-én, az ötödik február 1-jén, a hatodik 3-án, a hetedik pedig 5-én indult el Németországba.
A kitelepítés legintenzívebb periódusa országszerte 1946 júniusáig tartott, Németország amerikai megszállási övezetébe 116 945 személyt telepítettek ki. A legnagyobb mérvű kitelepítés az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében történt, 41 303 főnek kellett elhagynia lakóhelyét.
A kitelepítés 1947 tavaszán vett újabb lendületet a csehszlovák–magyar lakosságcsere következtében. Az augusztusban meginduló kitelepítés újból a kollektív bűnösség elve és nem titkolt céllal gazdasági szempontok által vezérelve történt – levezénylése kifejezetten rabló jellegű volt –, ugyanis a korábban mentesítettek csoportja leginkább a jómódú németeket érintette. Az első szerelvény augusztus 19-én indult, majd további hat követte augusztusban. A Budaörsön és Törökbálinton pótkitelepítésre ítélteket az augusztus 25-én délután induló szerelvénnyel telepítették ki.
1947. augusztus 19–31. között 10 381 főt telepítettek ki Magyarországról. Közülük 1480-an voltak budaörsi lakosok.
„A menyemet meglátogatta egy hadifogságból visszatért unokatestvére, aki néhány hétig Budaörsön volt, és mesélte, hogy már nem kell elbujdosni, szabadon lehet közlekedni, sehol sincs bekerítve az udvar, sehol sincs kerítés, a szép házakban laknak, de az öregek üresen állnak, ajtó, ablak nélkül, és beesik az eső. A borpincék tönkre vannak, tető, ablak és berendezés nélkül, csak a falak állnak.”
(Nachlass Bonomi, Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa)
„A kitelepítések után a földek kiosztása elkezdődött. És a házakban levő berendezései tárgyakat leltárba vették. A Kitelepítési Bizottság tagjai lófogatú kocsival mentek leltározni. A használható tárgyakat kocsira rakták és hazavitték. Leltárakba legfeljebb a favágóbak, a tehénfejő és más ilyen értéktelen holmi került. Ismertem egy bizottsági tagot, aki háromszor cserélt házat a kitelepítési idő alatt, hogy mind a három háznak a berendezése a birtokába kerüljön. Volt egy szabómester, akinek birtokában 18 varrógép volt. A borházakból elvitték a vaspréseket, szüretelő kádakat, hordókat, borszívó gépeket stb. Ezeket a holmikat mind eladásra, Budapestre vitték. Sőt még a község halottaskocsiját is eladták Zsámbék községnek. Mikor ezek a berendezési tárgyak már elfogytak, a borházak lebontására került a sor. Lebontották a legtöbb borházat; először a tetőanyagot, gerendákat, léceket, deszkákat vitték Budapestre egy bútorgyárba eladni. Ott felfűrészelték az anyagot, kívül-belül furnérokat ragasztva rá, s egykettőre készen voltak az új bútorok. Mikor már fogytán volt a faanyag is, sorra került a tetőcserepek és a téglák eladása. Végül ez az anyag is elfogyott.”
(Komjád-Konrád János)