Wittinghoff Tamás Budaörs polgármesterének beszéde | Budaörs, 2024.01.21.

„Napjainkban két borzalmas háború zajlik a világban. Az egyik közvetlenül a velünk határos Ukrajnában. Immár két éve tart Oroszország agressziója, mely csak a második világháború borzalmaihoz mérhető, s amelyet némelyek cinikusan csak különleges katonai hadműveletnek neveznek. A másik pedig a szintén nem oly messzi Izraelben, amelyik egy rettenetes terrortámadással indult. Nincs hát ok legyinteni, hogy az, amire ma emlékezünk, nem történhet meg újra és újra bárhol. Mindig színre lépnek olyan elvakult politikai vezetők, akik folyamatos uszítással és manipulációval elérik, hogy elfogadhatóvá tegyék társadalmaikkal az ép ésszel elfogadhatatlant. Ezúttal arról fogok beszélni, hogy a rémtetteket mindig megelőzi a szisztematikus szellemi előkészítés. A jóérzésű, a történelmet jobban ismerő vagy egyszerűen ép erkölcsi érzékkel rendelkező emberek pontosan ezért tiltakoznak indulatosan és hangosan már akkor, amikor az intolerancia és uszítás első csírái megjelennek. A hazai németség elüldözésének szellemi gyökerei egészen az 1920-as évekig nyúlnak vissza. Első hírnöke Szabó Dezső író volt, aki Az elsodort falu című művében az úgynevezett sváb és a zsidó veszélyt jelölte meg a súlyos szociális gondok eredendő forrásaként. Szabó Dezső szerint a falvakban a svábok, a városokban pedig a zsidók szívják el az igaz magyarság elől az életteret. Ehhez adott idézőjelbe tett „tudományos” muníciót Kovács Alajos a KSH, a statisztikai hivatal akkori elnöke, akinek adatait Ungváry Krisztián történész mutatta be egy nemrégiben elhangzott kitűnő előadásában, ami a hazai németek elleni kirekesztő politika előzményeit tárta fel. Nos, Kovács Alajos azt próbálta számokkal bizonyítani, hogy a magyar középosztály, illetve az értelmiség jelentős részben asszimilánsokból áll, olyannyira, hogy az úgynevezett törzsökösök, mai kifejezéssel tősgyökeresek, tehát akik 1526 előtt is már itt éltek, azok minden csoportban kisebbségben vannak. Nyilvánvaló volt a csúsztatás egy olyan országban, amelynek népe már a Kárpát-medencébe érkezésétől kezdve többnemzetiségű volt, és amelynek újra és újra betelepítésekkel kellett pótolnia a sorozatos történelmi csapások során elpusztult lakosságát. Ennek ellenére például a népi írók jelentősrészére delejes hatást gyakorolt ez a vélelmezett kisebbségi lét. Részben ez ihlette Németh Lászlót a Kisebbségben című nagyhatású esszéjének megírására. A harmincas évek falukutató mozgalmának és a népi írók csoportjának néhány tagja is a németekben és a zsidókban talált rá a bűnbakokra. Kiemelkedő alakja volt ennek az irányzatnak Kovács Imre, a későbbi Parasztpárt vezető egyénisége, akitől majd az elhíresült mondat származik, miszerint a németek egy batyuval érkeztek, és úgy is kell távozniuk. Jellemző érdekesség, hogy ezt a mondatot a falukutatásban szintén részt vevő Matolcsy Mátyás közgazdásztól vette át, akivel együtt járták a vidéket. Ő a zsidókkal kapcsolatban fogalmazott úgy, hogy „Menjenek el ők is úgy, ahogyan jöttek, egy szál batyuval, vagy zöld ládával a vállukon.” Matolcsy a cikkének a beszédes „Akikről szívesen lemondtunk volna címet adta. A Nemzeti Parasztpártnak már az 1939-es pártprogramjában is az szerepelt, hogy a sváb, zsidó és morva eredetű középosztály uralomra törő szándéka ellen a magyarságnak védekeznie kell.Nyilván sokan tudják, hogy a később bátor antifasisztává vált Bajcsy-Zsilinszky Endrétől se állt távol a kirekesztő gondolkodás. Így ír egy levelében egykori barátjának Endre Lászlónak, aki egyébként még a Szálasi kormányban is szerepet vállalt.
 „Igenis van német veszedelem. Kedves barátom! Ezt a fölismerést és beismerést vártam Tőled már régen. Sohase tudtam elhinni, hogy Te is odáig egyszerűsíted le a magyar kérdést, hogy zsidók és nem zsidók. Mindig reméltem, hogy egyszer csak kirobban a Te és Hozzád hasonló vérbeli magyarok lelkében a régi és igaz fajvédelem.” 
Természetesen tele van hazugságokkal az, amikre a fenti elméletek épültek. Egyáltalán nem igaz például, hogy a német bevándorlók koldusként jöttek ide és csak Magyarországon gazdagodtak meg. A körülményekről és az okokról nagyszerű konferenciát rendezett az elmúlt évben a Jakob Bleyer Heimatmuzeum, melyet megtisztelt jelenlétével Németország Magyarországi nagykövetasszonya is.
Amikor ezek a betelepítések történtek, a XVII-XVIII. században, a telepeseknek bizonyos felszereléssel és vagyonnal kellett már ideérkezniük, tehát nem a legszegényebb emberek jöttek. Ráadásul gyakran teljesen elpusztult, lakatlan országrészekbe érkeztek meg, ahol a nulláról kellett létrehozniuk az alapvető létfeltételeket. Jellemző, hogy az első három évben a telepesek egy része meg is halt. Az sem igaz, hogy ők a legjobb földeket kapták, a valóság az, hogy az jutott nekik, ami épp akkor rendelkezésre állt és üres volt. Az az állítás sem felelt meg a tényeknek, hogy a svábok olyan mértékben voltak szaporák, hogy előbb-utóbb a magyarságot teljesen kitúrják a falvakból. A népszámlálási adatok ugyanis ennek a gyökeres ellenkezőjét mutatják, hiszen 1910-ben még 551.211 személy
vallotta magát Magyarországon német nemzetiségűnek, addig 1941-ben már csak 303.419-en nyilatkoztak így. Bár a hitleri Németország iránti rajongás, amiért segített visszaszerezni a trianoni békeszerződésben elcsatolt területek egy részét, elhomályosította a németellenességet, ez annál erősebben lángolt fel a vereség idején, amikor megint bűnbakokra volt szükség. Így érkeztünk el 1944-45 fordulójáig, amikor a szovjet csapatok bevonulása után az ország
keleti részében megalakul az ideiglenes kormány, amelyik azonnal felvetette a németek kitelepítésének lehetőségét. Máig elevenen él az a magyarázat, miszerint a győztes hatalmak potsdami határozata miatt nem volt más választása a magyar kormánynak, mint végrehajtani a kitelepítéseket. Kétségtelen, hogy az ottani döntések erre lehetőséget adtak. Ám a dokumentumok olyan kitételt is tartalmaznak, hogy Európa szerte le kell állítani a szervezetlen és esztelen kitelepítéseket. Szó szerint ezt írták:
„A német lakosság időközben történt tömeges kiutasítását le kell állítani.”
A győztes hatalmak döntései alapvetően Európa újrafelosztásáról szóltak. Ezt határmódosítások révén lehetett a leghatásosabban elérni, mely változtatás elsősorban Sztálin céljainak kedvezett: a háborús győzelem után ugyanis a Szovjetunió végleg beolvasztotta az általa 1940-ben megszállt balti államokat, megszerezte a benesi Csehszlovákiától Kárpátalját, és feltett szándéka volt, hogy az 1919-21-es szovjet-lengyel háború során elvesztett területeket is visszaveszi.
Magyarországon a tényleges hatalmat gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov marsall határozottan sürgette a kitelepítéseket. Egyébként az itt lévő orosz csapatok és az élet minden területén döntési jogkörrel rendelkező orosz katonai igazgatás nélkül nem is igazán történhetett semmi. Amikor megszülettek a kitelepítésről szóló döntések, a már említett Kovács Imre, parasztpárti politikus Gyönyörű elégtétel című cikkében üdvözölte a gyalázatot. Gyorsan az is egyértelművé vált, hogy igazából leginkább a dolgos németek vagyonára,
házaira, megművelt földjeire volt szükség. A legfrissebb kutatások szerint 1941-ben a magyarországi németeknek összesen 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam. Ahogyan a szomorú történelmünk során oly gyakran lenni szokott, alig akadtak néhányan, akik megpróbálták megakadályozni a tragédiát. Az akkor progresszív napilapnak számító
Magyar Nemzet hasábjain tiltakozott 32 magyar értelmiségi, illetve Bibó István készített egy memorandumot, amelyben szokásához híven bátran és keményen fogalmaz, miszerint azok az indulatok, amelyek a magyar lakosságban ezáltal fölkorbácsoltatnak, és amire a politika nyíltan rájátszik, semmiben nem különböznek attól, amit szinte egy évvel korábban a zsidókkal műveltek. A magyar kormány döntésének végrehajtását azonban már semmi nem tudta megállítani. Így aztán 1946. január 19-én éppen Budaörsről gördült ki az első vonat a rémült és megalázott német nemzetiségű családokkal, akik a vagonok oldalára fehér festékkel azt festették fel, hogy Isten veled hazánk! Ezt a szerelvényt 1947-ig még 6 másik követte, immár örökre megváltoztatva az addig ismert Budaörsöt.”
Megemlékezés a magyarországi németek elűzetésének 78. évfordulója alkalmából

Ritter Imre német nemzetiségi parlamenti képviselő beszéde | Budaörs, 2024.01.21.

Vertreibung, Verschleppung. Elűzetés, Elhurcolás.
Két szó, melyet mindenki ismer, a magyarországi németek történetének két nagy
tragédiája, mely tízezrek halálát és százezrek több évtizedes fizikai, lelki szenvedését eredményezte. A két tragédia, melynek ártatlan elszenvedőit évtizedekig bűnösnek bélyegezte a kommunista hatalom és szenvedéseikről, megaláztatásaikról évtizedekig, ahogy azt itt mi svábok és mi magyarok mindannyian tudjuk, még csak beszélni sem lehetett. 1946-ban Szent VI. Pál pápa egyik beszédében – melyet Márton Áron püspök az 1947. évi újévi „vészjósló” üzenetében is idézett – ekként fogalmazott a háború és az azt követő idők
borzalmaira utalva:
„Rosszak az idők, mert rosszak az emberek. – Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők.”
A második világháború évei, az azokat megelőző és azokat követő esztendők nemhogy rosszak, hanem konkrétan esztelenek és embertelenek voltak. Végtelen szenvedést hoztak a kollektív bűnösség hamis elve alapján sok népre és nemzetre, nemzetiségre, így a magyarországi németségre is. De hála Istennek, a szentatyának igaza lett: az emberek és így az idők is kezdtek megjavulni.
Az 1989-es rendszerváltástól, főként az 1994-es kisebbségi önkormányzati választásokat követően egyre többet beszélhettünk, beszéltünk az elűzetésről, majd idővel az elhurcolásról, a Malenkij Robotról is. Emlékműveket, szobrokat, emléktáblákat avattunk fel, helytörténeti kiadványokat gondoztak és adtak ki, konferenciákat szerveztek a német nemzetiségi önkormányzataink, egyesületeink, civil szervezeteink, közösségeink. De mindezek ellenére a többségi társadalmat, a „nagynyilvánosságot”, a magyar nagypolitikát még sokáig nem érintette meg a németséget ért jogtiprás tragédiája. Tegyük hozzá nem csak a németség meghurcoltatásáról nem lehetett beszélni, hanem mindazokról, akiket az
akkori hatalom üldözött… Türelemmel kellett várnunk.
A 2000-es évek közepétől jelentősen megváltozott a magyar politika hozzáállása a
magyarországi nemzetiségekhez, a magyarországi németekhez. Ennek a pozitív
folyamatnak – német nemzetiségi szempontból – mondhatni kicsúcsosodása a 2016. január 19-én Budaörsön az elűzetés és elhurcolás 70. évfordulója alkalmából megtartott kormányzati megemlékezésen Orbán Viktor miniszterelnök úr által tartott megemlékező beszéd volt. Engedjék meg, hogy röviden idézzek ebből Önöknek:
„A hivatalos megnevezés kitelepítés volt, de ennek a szónak a valósághoz nem volt semmi köze. Amit kitelepítésnek neveztek, az valójában a magyar svábok kifosztása és elüldözése volt. Megfosztották őket házaiktól és hazájuktól. Ha 70 évvel ezelőtt az elűzöttek mindazt magukkal vitték volna, amit a magyarországi németek vagy német származású emberek letelepedésük óta a magyar gazdaságért, kultúráért tettek, akkor ma sokkal szegényebb lenne Magyarország. Elvihették volna például az első nemzeti irodalomtörténetünket – Toldy Ferenc –, vitték volna többek között
a Parlamentet – Steindl Imre – és az Iparművészeti Múzeum épületét – Lechner Ödön –, vitték volna a magyar nyomdászat, gépgyártás és orvostudomány jelentős részét is. Mi, magyarok, sok mindent tanultunk a sváboktól, mint például, hogy a valódi jóléthez vezető egyedüli lehetséges út a dolgos, szorgalmas munka.
Minden jót kívánok a velünk együtt élő német honfitársainknak!”
Ezek olyan félre nem érthető, félre nem magyarázható, világos mondatok, amelyekre már hét évtizede vártunk mi, magyarországi németek. A beszéd után – úgy vélem – végre igaz békében nyugodhatnak, akik már nincsenek köztünk és hajlott koruk ellenére egyenes derékkal járhatnak azok, akik a tragédia elszenvedői közül még köztünk vannak. A múltat elfelejtenünk – bármilyen szörnyű is legyen az – soha nem szabad, de ahhoz, hogy a magyarországi németség fennmaradhasson, előre kell néznünk és tudnunk kell, hogy sok, történelmi léptékű feladat áll még előttünk, hiszen 2024-ben nemzetiségi önkormányzati és európai parlamenti választások lesznek és azt 2026-ban országgyűlési választások követik.
Mindeközben azért kell dolgoznunk, hogy a mostani háborús hangulattal terhelt
hétköznapokban az eddig elért eredményeinket meg tudjuk óvni és biztosítani tudjuk a nemzetiségi köznevelési és kulturális intézményeink és nemzetiségi egyesületeink
tervezhető működését, hogy a törvény adta autonómia jogainkkal élni tudjunk, azokat teljes egészében meg tudjuk élni. Ezeknek a feladatoknak a teljesítéséhez továbbra is, rendületlenül össze kell tartanunk. Ehhez pedig önbizalmat és erőt kell adjon az a tény, hogy a magyarországi németség tagjainak három évszázados, mindennapi dolgos, szorgalmas munkája mellett, közösségünk, hazánknak, Magyarországnak, a kiemelkedő személyiségek százait adta az
élet minden területén: a gazdaságban, a kultúrában, a társadalmi életben, a politikában, a tudományban vagy éppen a sportban. Példaként emlékezzünk arra, hogy a magyar labdarúgás őskorában a 19. század fordulóján a magyar labdarúgás első külföldre szerződött profi labdarugója – a legendásan ó-lábú – Schlosser Imre volt. És az egész világon mindmáig a legismertebb magyar pedig az a Puskás
Öcsi, aki Kispesten egy sváb családban, mint Franz Purczel látta meg a napvilágot, akinek a nagyszülei alig tudtak valamit magyarul. A kiemelkedő német nemzetiségi személyiségek nem csak a múltban voltak, hanem ma is, elég csak arra gondoljunk, hogy Magyarország legutóbbi Nobel-díjasa, Krausz Ferenc, egy móri sváb családból származik. Ráadásul egy olyan családból, ahol édesapja egy kőművesmester volt és innen vezetett az útja a fizikusi Nobel-díjhoz. Felesége pedig egy pusztavámi sváb lány volt, aki Baján német nemzetiségi pedagógusként szerzett diplomát
és tanítja gyermekeinket és unokáinkat a német nemzetiségi hagyományokra, identitásra, anyanyelvre.
Ezúton is gratulálok Krausz Ferencnek és német nemzetiségi családjának.
Fontosnak tartom, hogy nemzetiségünk a mai napokban is kiemelkedő személyiségeket ad Magyarországnak és az egész világnak. Fontosnak tartom, hogy erről nemzetiségi közösségeink tudjanak, büszkék legyenek rá és ezt az egész magyar társadalom is tudja, mert sajnos erről a média, a nyilvánosság ma is alig-alig értesül. Nekünk azonban erre büszkének kell legyünk és erőt kell adjon ahhoz, hogy a német nemzetiségi identitásunkat megerősítsük. Ezért én a nehézségek ellenére is bizakodó vagyok, úgyhogy bátran mondom:
Kopf hoch und durch! Ungarndeutsch, steh’ dazu.
Végül szeretném tájékoztatni önöket, hogy 2026 január 19.-én a Verschleppung,
Vertreibung 80. kormányzati megemlékezésre ismét Budaörsön fog sor kerülni, melynek előkészítését már elkezdtük.

Köszönöm, hogy meghallgattak!
Danke für ihre Aufmerksamkeit!