Mi határozta meg a magyarországi német asszonyok életét 1944 előtt? Milyen nehézségekkel, akadályokkal kellett megküzdeniük 1944 után? Kiállításunk ezekre a kérdésekre szeretne választ adni, több magyarországi német asszony sorsának bemutatásával.

Klasszikus családmodell

1944-ig a magyarországi német asszonyok tekintetében klasszikus családmodellről beszélhetünk (háziasszony, anya), ahol életük minden mozzanatát a munka, a német nemzetiségi hagyományok és a vallás határozták meg. A magyarországi németek többnyire katolikusok voltak és a fiatalasszonyok számára nem volt kérdés, ugyanolyan vallású házastársat kellett találniuk. Házasságot a ma megszokotthoz képest jóval fiatalabb korban kötöttek, a lányok gyakran már 15-16 évesen férjhez mentek. Az egyház az esküvő után továbbra is meghatározó szerepet töltött be az utódok keresztelőjétől kezdve, és hasonló egyházi ünnepek kísérték a gyermekek fejlődését az evangélikus közösségekben is. A magyarországi németek lakta területekre többnyire a mezőgazdasági munka volt jellemző. A szülők és gyermekeik kapcsolatát ezért gazdasági érdekek is alakították: a kismama az első hetekben a kisbaba mellett maradt, később azonban a gyermekre a nagyszülők és a testvérek vigyáztak. A szülők, köztük az édesanya, napjai nagy részét munkával töltötte: földterületükön, jószágaik ellátásával, üzletükben vagy műhelyükben dolgoztak. A magyarországi német asszonyok élete 1944-ig átlátható, kiszámítható volt, minden a megszokott módon történt. Erről a világról, az 1944 előtti életükről mesélnek a következő fotók.

PDF megtekintése >

Események, amelyekre nem voltak felkészülve

1944 őszén gyökeresen megváltozott a magyarországi német asszonyok élete. Családokat választottak szét, a férfiakat, házastársakat hadifogolyként hurcolták el vagy internálták, a szülőket, nagyszülőket vagyonuktól megfosztva elűzték. Ezekre az eseményekre nem volt senki felkészülve, de a magyarországi német asszonyok ebben a nehéz helyzetben, a felmerülő problémák és feladatok dacára helyt álltak. Mindennapjaikat kettős terhelés jellemezte (munka, gyereknevelés), valamint a hadifogságban lévő vagy internált férjek, édesapák, fiúgyermekek hiánya miatt a férfiak feladatait is ők látták el. 1944 és 1953 között a magyarországi német asszonyok családfenntartó szerepe ezért egyre fontosabbá vált.

PDF megtekintése >

Elhurcolás, elűzetés, erőszakos cselekmények

A magyarországi német családok egykoron átlátható, jól szabályozott élete jelentősen megváltozott 1944 után. 1944. december és 1945. február között több mint 40.000 magyarországi német civilt, köztük sok lányt, asszonyt, hurcoltak el többnyire a Szovjetunió úgynevezett GUPVI lágereibe „málenkij robot”-ra, kényszermunkára és deportáltak 2.800 magyarországi német hadifoglyot. Ezekben a hónapokban sok magyar és magyarországi német asszony is erőszakos cselekmények áldozatává vált. Intim témáról volt szó, az áldozatoknak 1945-ben kevés lehetőségük volt beszélni erről, a bizonyítékok is hiányoztak (fotók, dokumentumok) és a valóság, az asszonyok tapasztalatai ellentétben álltak a szocialista propagandában közöltekkel. 1945 decemberében Magyarország a kollektív büntetés mellett döntött és 1946–1948 között közel 220.000 magyarországi német került kitelepítésre. A magyarországi németek elűzetésével a régi német faluközösség megszűnt, valamint vegyes házasságok köttettek, a népviselet is lassan eltűnt. 1953 után a magyarországi német asszonyok mindennapjai megváltoztak, a nyelvi és kulturális asszimiláció felgyorsult, a népviselet többnyire az emlékezeti kultúra részévé vált. A szocializmusban eltűnt a klasszikus német nemzetiségi családmodell és a rendszerváltásig tabunak számítottak a magyarországi németeket, különösen a magyarországi német asszonyokat ért atrocitások (elhurcolás 1944, erőszak 1945, elűzetés 1946-1948). 1987-től kezdve számolhatott be a német kisebbség őszintén az őket ért megpróbáltatásokról, többnyire az elhurcolt, internált férfiak, túlélők, hősök szemszögéből. Az asszonyok 1944 után ugyancsak hősök voltak, a nehéz körülmények ellenére is családjaik túléléséért küzdöttek, a következő 3 történet ezt igazolja.

PDF megtekintése >

„Gyökereink egy része” – Bartel Maria és Treier Josef története

Maria 1932-ben született egy morvavidéki szudétanémet faluban, Böltenben. 1939. szeptember 2-án édesapját a németek besorozták, és Maria édesanyjának segített a családi gazdaságban. 1946 augusztusában Maria családját elűzték hazájukból és Németországban, egy elhagyatott faluban kezdték el új életüket, koldusszegényen. Josef 1926-ban Budaörsön született, gazdálkodó szüleinek szőlői és gyümölcsösei voltak, a családot elismerték. Josefet 18 évesen besorozták és 1945 áprilisában a szovjetek 15 perc alatt 15 évnyi szibériai kényszermunkára ítélték. „Egy szegény elűzött katolikus leány vagyok, ezért csak olyan férfihoz fogok hozzá menni, aki hasonló sorsú, mint én, ehhez tartom magam” – olvasható Maria visszaemlékezéseiben az 1950-es évek elején. Számára az 1954-es év sorsfordítóvá vált: „Nagynéném elmesélte, hogy a Treier család a fiúkra vár, aki több évig szibériai büntetőtáborban raboskodott és végre haza érkezne. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a fiú lesz majd egyszer a férjem.” 1954. április 16-án házasodtak össze, 5 gyermekük született és életük végéig egymás társai voltak, hasonló gyökereik, sorsuk miatt. Maria tartotta össze a családot és az elkobzás, elűzetés ellenére megtalálta boldogságát.

PDF megtekintése >

Ezeket az éveket nem adja vissza nekem senki”

Az első történetben a budaörsi fiatalember 1954-ben a második történetünk főszereplőjével, a bátaszéki sváb családból származó Rohr Magdolnával együtt tért haza a szovjet munkatáborból: a levéltárban talált, a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok 2.229 fős listáján Josef Treier a 2.063., Rohr Magdolna pedig a 1.613. hadifogoly volt. A hírhedtté vált 1944. december 22-i szigorúan titkos szovjet katonai parancs alapján civil, ártatlan embereket vittek el német származásukra hivatkozva jóvátételi munkára, „málenkij robot”-ra szovjet lágerekbe, közte nagyon sok lányt, asszonyt. Őket internáltként vagy hadifogolyként szállították ki a Szovjetunióba, így – aki túlélte – hasonló módon került vissza Magyarországra. Rohr Magdolna 1928-ban született Bátaszéken, és szüleivel, akik német nemzetiségű parasztemberek voltak, az 1930-as évek végén Budapestre költöztek. Magdolna 16 éves volt, amikor 1945 szeptemberében a szovjet hadsereg egyik katonája egy civil tolmáccsal becsöngetett, és azt mondták Magdolnának, beszélgetni szeretnének vele és betuszkolták egy szovjet dzsipbe. Egy műszaki egyetemre járó udvarlója miatt hallgatták ki, akit a nyugati határszélen fogtak el. A kihallgatás után Magdolnát teherautóra rakták, és mire 17 éves lett (februári születésnapján), már az említett „málenkij robot” vonatra tették fel. Több köztes megálló után 1946 szeptemberében a Szibériai Bajkál-tóhoz értek, Tajsetbe, a koncentrációs táborrendszer egyik legnagyobb elosztó lágerébe. A lágerben, amit köztörvényesek irányítottak, napi 12 órát dolgozott, ahogyan mondta, „sötétben indultunk, sötétben érkeztünk”. Magdolnát 1945-ben, 16 évesen hurcolták el a szovjetek és 1953 novemberében, tehát 24 évesen tért haza. Ahogyan ő fogalmazott: „Ezeket az éveket nem adja vissza nekem senki.” Magdolna az elhurcolás áldozata volt.

PDF megtekintése >

Máig tartó tabutémák

A harmadik történetet egy egykoron elűzött gyermek, ma már asszony beszámolója, visszaemlékezése, aki 3 testvérével, édesapjuk nélkül nőtt fel Németországban. 14 évvel a Második Világháború után, menekülés és elűzetés után, amely érintette az ő családját is, hallotta a következő mondatot: „Ha az a Nivea krém nem lett volna, ki tudja hogyan nézne ki ma?” Az asszonyt, akiről akkor beszéltek, megverték, erőszakoskodtak vele és hetekig egy pincében bezárva tartották. Az asszony teljes sötétségben élt és a környezetében tapogatózva talált egy doboz Nivea krémet, ezt kente fájdalmas sebeire, újra és újra. A sebek meggyógyultak, de az átélt borzalmak emléke, a fájdalom, az erőszakos tettek következményei megmaradtak. Ezután került sor elűzetésükre, hazájuk elhagyására. Az erőszakoskodások áldozatait, mint ezt az asszonyt, a társadalom 1945-ben morálisan nem érthette, tabunak számított erről beszélni. Továbbá nem léteztek akkor politikai eszközök, lehetőségek, bizonyítékok és nyelvi segítség („Kinek és hogyan meséljem el?”) sem. Komoly jelentőségük van ezért a Historia Domus írásoknak, hiszen sok áldozat, teherbe ejtett asszony csak az egyházhoz tudott fordulni problémájával.

Az átélt események 1944 után – elhurcolás, elűzetés, erőszakos cselekmények – különösen megterhelőek voltak az asszonyok számára. A Második Világháborúval és az ezt követő évekkel kapcsolatos emlékek elsősorban a férfiakra koncentrálnak, az emlékhelyek többnyire férfi hősökről mesélnek. Azonban a magyarországi német asszonyok is hősök voltak 1944 után.

PDF megtekintése >